A Mestert ne külső megjelenése, jól vagy rosszul öltözöttsége, családfája, szülőhazája, beszédmódja, étkezése, ne is a ranglétrán elfoglalt helye, az általa írott könyvek mennyisége vagy a róla hallott híresztelések szerint ítéljük meg. Előbb részesülj az általa ígért belső tapasztalásban, azután ebből az emelt nézőpontból már véleményt alkothatsz. A valódi Mester felismerésének próbaköve a magasztos én megtapasztalása. Bármely élő személy, aki a jelenségeket szellemi szintről látja - az embert, zavartságát, problémáit, gyámoltalanságát -, illetve a nehézségeket, amelyekkel az emberiség szembenéz, tanulmányozta, és megoldásukról gondoskodni tud; sőt képes az embert láthatóan és láthatatlanul javítani és vezetni (morálisan és szellemi téren, elméletben és gyakorlatban egyaránt) - csak ilyen személy alkalmas a Mester felelős rangjának betöltésére. Áldottak, akiknek szívében - hallva a hírt, hogy ilyen Mester létezik és közel van - vágyódás és öröm kavargó érzése ébred.
A szellemiség olyan tudomány, amely egyszerűbb és könnyebb minden más tudománynál. Az embernek nem kell megerőltetnie magát, hogy a szeretet, a komolyság és az alázat felső fokáig jusson, mely megtermi benne a befogadó képesség szükséges állapotát. Minden más a Mester kezében van..Továbbá egy irányzatot - akármilyen szelleminek tűnhet - nem ítélhetünk meg követői száma alapján. Egy jó szónok bárhol nagy tömegeket vonz, még ha nincs is lényegi vagy meggyőző a beszédében. A szellemiség egyetlen családnak vagy helynek sem kivételezett birtoka, olyan, mint az illatozó virág, amely a Természet rendelése szerint bárhol nőhet, és messze földről gyűlnek köré a méhek, hogy nektárjából gyűjtsenek. A Mesterek nem vágynak a személyes dicsőségre, noha bizonyosan érdemesek arra. Még hétköznapi beszélgetésekben is csak azt hallhatjuk tőlük: "Ó, ez mind az én Mesterem kegyelme. Én semmit sem teszek. A Mesteremé minden dicséret és érdem." Ez az alázat az itteni ágban található egoizmus alacsony szintjéhez képest rendkívül magasra helyezi őket.
Mesterek minden korban jöttek, hogy a Természet tudományát felajánlják az embernek. Ám csak azok fordultak hozzájuk, akik elégedetlenek ezzel a világgal. A többiek, akiknek a világ vonzása, az élvezetek és a luxus kedvesek, elfordulnak tőlük. Azok, akiknek szívében minden nemes érzelem halott, minden elképzelhető módon akadályokat görditenek a szentek útjába, sőt kínhalált is mérnek rájuk, mint Jézus, Guru Nanak, Kabir és mások életének ismerete mutatja. Mesterek jöttek a múltban, élnek ma, és jönni fognak a jövőben is, hogy az embereket szellemi jótéteményeikben részesítsék. Feltéve és elfogadva, hogy a Mesterek tanitásain alapuló szellemiség a vallások egyedüli kiváltsággá vált a Mesterek távozása után, továbbá, hogy a szent könyvek maradtak csupán egyedüli segítségnek, mutatják az ember nemtörődömségét.
Hogyan tudunk különbséget tenni valódi és hamis Mester kozött? Igazából nincsen olyan mérőszalag vagy mágikus formula - saját tapasztalatunkat kivéve - mely elválasztaná a helyeset a helytelentől, az igazságot a hazugságtól, a valóságot a valótlanságtól. Még Janak császár (a Ramayana Sitajának atyja) idejébén is - aki e tudomány elméleti tudásáért kész volt nagy díjat kitűzni -, csak egyvalaki volt képes megnyerni azt India összes rishi je, yogija és munija közül: Yagyavalkya. Neki még ahhoz is volt erkölcsi bátorsága, hogy beismerje: "Gargi, ismerem az elméletet, de nincsen róla személyes tapasztalatom." A következő alkalommal Janak császár kihirdette, gyakorlati tapasztalatot akar erről a tudományról, méghozzá egy meghatározott napon és olyan rövid idő alatt, mely nem hosszabb, mint amíg egy ember nyeregbe pattan, és biztonságosan megüli lovát. India széltéből-hosszából hívtak meg nagy yogikat és rishiket, de az adott időben csak egyetlenegy személy lépett elő, hogy elfogadja a kihívást. Ashtavakrának hívták, testét nyolc púp torzította el. A jelenlévők őrültnek nézték, és kinevették külseje miatt. Ashtavakra így szólt: "Hogyan várhatsz szellemi tapasztalást ezektől a foltozóvargáktól, akiket összehívtál, hiszen csak a bőr felszínével törődnek, de szemük nem lát mélyebbre?" A császár pedig, ahogy kérte, az előírt idő alatt meg is kapta a megfelelő tapasztalást. Elgondolkoztató, hogy a szellemiség virágkorának idejében is csak egy személy lépett elő, hogy elfogadja a kihívást. Korunkban, amikor az anyagelvűség van növekvőben, szinte alig találunk hivatott Mestereket. Így hát keresnünk kell őket, s ne hagyjuk, hogy hamis propaganda, mások tanúsága vagy rang, vagyon és örömök utáni vágyunk félrevezessenek minket. Amikor ilyen személyiségek jönnek, képesek életet adni a hozzájuk forduló emberek millióinak. Ők a Fény gyermekei, és az egész emberiségnek fényt adnak.
Az egyik leküzdendő fő akadály a vakhit. Bármi, amit hallunk, olvasunk vagy követni kezdünk anélkül, hogy megvizsgálnánk, mihez és hová vezet: vakhit. Ha valaki gondatlanul, célját feledve az eszközt követi, és nem nézi meg, vajon közelebb jut-e céljahoz vagy sem, ugyanúgy vakhit. Ha valaki elmegy egy Mesterhez, és figyelmesen meghallgatja magyarázatait, melyekben a magasztos én önvizsgálat általi megszerzését fejti ki, s tanításait a különböző korok szentjeinek értékes mondásaival támasztja alá, akkor meggyőződik arról, hogy helyes az Ösvényt a tapasztalás eszközeként járni, és egyidejűleg hittel cselekedni a Mester szavai szerint. Ez az első lépés, hogy tanuljunk valamit a valóságról. Amikor az ember belső tapasztalathoz jutott - akármilyen szintű is az -, hitében megerősödve napról napra haladhat tovább.
Manapság a beszédekre, az előadásokra és a prédikációkra figyelünk, elfogadjuk és egy életre elhisszük a hallottakat,s biztosra vesszük, hogy az üdvösség felé vezető úton járunk. De mikor összes szenvedésével, az elkülönültség fájdalmával és az ismeretlentől való félelmével jön a halál, felismerjük tévedésünket. Minden gondolatunkat lefoglalja testünkhöz való ragaszkodásunk egy életen át felvett szokása, miközben a barátok, doktorok és papok segítségre képtelenül és kétségbeesve állnak mellettünk.
Ez az a pont ahol a para vidya tudománya komoly segítséget nyújthat számunkra. Megkönnyíti a lélek testből való kilépését; és megjelenik a Mester, hogy fogadja lelkünket, s a túlvilágon vezesse tovább. A halál a beavatott számára a legboldogabb pillanat, és akárcsak a házasságban, ekkor is Szeretettel történő eggyé válást éli meg. Aki már életében ellátogatván oda, meggyőződött a magasabb síkok felsőbbrendűségéről, az az ismerős területeket félelem nélkül szeli át. Mikor Mesterem, Hazur Baba Sawan Singh Ji a szellemi gyakorlatok szükségességére oktatta tanítványait, azt szokta mondani nekik: "Ha meg akartok győződni, menjetek, és nézzetek meg egy haldokló tanítványt." A szentek olyan üdvösségben hisznek, amely az ember életében történik meg, nem pedig a halála után. Ez valóban egyszerű és könnyű tudomány, melyben a tanítvány nem lehet elégedett pusztán a beavatással szellemi tapasztalat nélkül. Azután a szellemi gyakorlásra rendszeres időt kell szentelni, és a Mestert az előremenetelről rendszeresen tájékoztatni kell. A Mester vezetését személyesen vagy levél formájában állandóan vegyük igénybe, anélkül hogy arra gondolnánk, ezzel zavarjuk őt. A Mester intuícióval mindezek nélkül is tudja tanítványai hogyan haladnak, és legtöbb problémájukat gondolatátvitellel vagy más eszközzel meg tudja oldani, de azt kívánja, hogy az előremenetel bármely problémáját írásban hozzák a tudomására.
A Surat Shabd Yoga vagy para vidya ősi ösvényét minden nehézség nélkül követhetik férfiak, nők és gyerekek korra való tekintet nélkül, nem úgy, mint más bonyolult és megerőltető gyakorlatokat és légzésszabályozást magukba foglaló utakat. Ezek többnyire a magasztos én fölötti csekély és értéktelen erőkre kiterjedő befolyáshoz vezetnek csupán. Ezen módszerek ráadásul erős fizikumot és bőséges táplálkozást is igényelnek. Mint ilyenek, a Mesterek megítélése szerint korunkban alkalmatlanok, és testünket fizikailag károsíthatják.