a Mesterek ösvénye
Sant Ajaib Singh (1926-1997)
Sant Ajaib Singh Ji 1950-ben kapott Baba Bishan Dastól részleges beavatást a Surat Shabd Jógába, majd Sant Kirpal Singh avatta be teljesen 1967-ben, egy éves belső meditációs kapcsolat után. Két világ körüli utat és több rövidebb látogatást tett Nyugaton. Sant Ji, ahogy a tanítványai szeretettel nevezték, 1997 július 6-án hagyta el öt elemből álló testét.
Sant Ajaib Singh rövid életrajza
SANT AJAIB SINGH JI MAHARAJ egy szikh családban született 1926. szeptember 11-én India Punjab tartományának Bhatinda körzetében, Mainában. Édesanyja szülés közben, édesapja pár nappal később halt meg. Dédnagybátyja és felesége – akik Sardara Singhnek nevezték el, és akik saját gyermekükként szerették – nevelték fel, rájuk gondol Sant Ji, amikor "szüleire" utal.
Sant Ji sok történetet mondott el saját életének tapasztalataiból a Folyamok a sivatagban c. könyvben foglalt előadásokban és beszélgetésekben; az én célom itt pedig az, hogy keretről gondoskodjak, amelyben ezek az utalások érthetővé válnak, és szeretnék további információval is szolgálni. Ha azonban valóban meg akarjuk érteni e figyelemre méltó élettörténet belső jelentését, lényeges, hogy a beszédeiben végig elszórva fellelhető megjegyzéseit az általa megadott összefüggésekben olvassuk el.
Igazságkeresése öt éves korában kezdődött; általában korán reggel kelt fel, Nanak guru írásait olvasta, s szívében hamarosan mindent elsöprő vágy ébredt egy igazi guruval – a "sötétség szétoszlatójával" –, vagyis az őt vezetni tudó alkalmas és együttérző szellemi Mesterrel való találkozás iránt. De bárkit bármikor is kérdezett egy guru felől – "hol találhatok egy gurut?" –, mindenki azt mondta neki, hogy a Guru Granth Sahib (a szikh vallás szent irata) a guru. Dédnagybátyja szerint: "Amikor ezt a szent könyvet látod, Istent látod, amikor olvasod, Istennel beszélsz". A kisfiú nagyon komolyan vette ezeket az állításokat, a könyvet a lehetőségek határán belül mindig magánál tartotta, és olyan gondosan és áhítatosan olvasta, amennyire csak képes volt rá. Annyit foglalkozott a könyvvel, hogy álmaiban is látta már, mindazonáltal, ahogy ő mondja: "Nem volt igazi béke az elmémben. Mert ebben a könyvben azt is megírták, hogy az igazi békéhez és üdvösséghez valódi emberi gurura van szükség." Így a guru utáni kutatása egész gyermekkorán és ifjúságán keresztül folytatódott.
Aztán egy szadhuval találkozott, aki azt mondta neki: "Higgy nekem, én vagyok a te gurud, és elviszlek Istenhez!" Majd elkezdte tanítani őt arra, hogyan változtasson alakot – a saját alakjából mindenféle állati alakokba stb. "Azt válaszoltam neki" –, mondta Sant Ji – "hogy én az emberi test fölé akarok emelkedni. Nem akarom magam átváltoztatni semmiféle más alakba." A szadhu adott neki egy könyvet is, amelyben az igazi Mester ismertetőjeleiből szerepelt néhány, "és amikor ezt a könyvet elolvastam, az igazi guru egyetlen jegyét sem találtam meg ebben az emberben, így aztán otthagytam őt".
Lahore-ban egy másik szadhuval találkozott, aki szintén csodákat tett, "de én a Naam ismeretére vágytam, ahogy azt Nanak guru leírta, és nem érdekeltek a csodák". Ez a szadhu érdeklődést mutatott a tízes évei elején járó fiatal kereső iránt, és a Hey Ram, Hey Gobind mantrát adta neki, amit ő sok éven át ismételt. Ugyancsak ez a szadhu tanította meg neki a jól ismert "öt tűz önmegtartóztatását" is, ahol a jelölt négy égő tűz körében ül, feje fölött a tűző nappal; ezt a rítust a forró évszak idején végzik (amikor a hőmérséklet elérheti az 54-55 fokot is) kb. 40 napon keresztül minden évben. Amikor később megkérdezték, nyert-e bármit is abból, hogy ezt a gyakorlatot végezte, Ajaib Singh nyomatékosan válaszolta: "semmit!".
Ez a szadhu adott neki egy rózsafüzért is, hogy azzal ismételgesse a mantrát, és bátorította, hogy egyen húst és igyon bort, amit azonban ő nem tett meg. (Születése óta vegetáriánus volt.)
Habár boldogan ismételgette a Hey Ram, Hey Gobind mantrát, ezen kívül semmit nem kapott a szadhutól; de rövid idő múlva, 1940. körül találkozott Baba Bishan Dasszal, egy szadhuval, aki majd az első gurujává válik, és aki, mint Sant Ji gyakran mondta: "az életemet formálta". A Folyamok a sivatagban c. könyv bővelkedik a Bishan Dasra való utalásokban. E kiismerhetetlen figurának, Baba Sri Chand (aki Nanak guru fia volt) szellemi leszármazottjának – a maga részleges ismeretével a Surat Shabd jógáról – jutott a feladat, hogy egyetlen tanítványát hatalmas rendeltetésére felkészítse. Ebben elsőrangúan sikeres volt, mert amikor Ajaib Singh végső gurujával, a delhi Sant Kirpal Singhgel találkozott, Bishan Dasnak köszönhetően jutott abba a helyzetbe, hogy a neki felajánlott lehetőséget maximálisan hasznosítsa.
Bishan Das volt az, aki a nevét Sardara Singh-ről – egy jelentéktelen, majdnem jelentés nélküli névről – "Ajaib Singhre", vagyis "csodálatos oroszlánra" változtatta. "Ajaib" a punjabi nyelvjárásban "különösen csodálatost" jelent. Bishan Das a maga módján elfogadta Ajaib Singh áhítatos rajongását, de kőkeményen megtagadta, hogy beavassa, vagy sok éven át bármit is adjon neki. "Sok szadhuhoz mentem akkoriban, mert semmit sem kaptam Bishan Dastól. Mégis eljártam hozzá, hogy feltörjem ezt a kemény diót. Gyakorta mentem más szadhukhoz is, de egyet sem találtam Bishan Dashoz hasonlót, így visszajöttem hozzá, és újra meg újra megpróbáltam, hogy valamit is nyerjek tőle. De Bishan Das nagyon kemény volt, és nem adott senkinek semmit. Mégis próbálkoztam, tíz évig próbáltam megszerezni a tudást, és amikor odamentem Bishan Dashoz, felpofozott. Azt sem engedte meg soha, hogy bármilyen finom ruhát viseljek. Minden rokonom és a többiek is, akik látták ezt, sértegettek és kicsúfoltak: Ez megőrült! Teljesen megbolondul! Amikor odamegy, megpofozzák és elküldik!" De Ajaib Singh azt mondja, hogy Bishan Das pofonjai édesebbek voltak, mint a többi szadhu mosolya, mert látta, hogy rendelkezik valamivel, ami valódi.
Nem sokkal a Bishan Dasszal való találkozása után az 1940-es évek elején, amikor még mindig a tizes éveiben járt, Ajaib Singhet besorozták a hadseregbe, ahol kb. hét évet szolgált, és egy időben Németországban is teljesített szolgálatot. Amikor csak tehette, továbbra is látogatta Bishan Dast, aki változatlanul durván bánt vele. Egyszer, amikor valamely divatos kolléga hatására szakállát modern szikh stílusban kötötte meg, Bishan Das megragadta a szakállát, és erőteljesen kibogozván azt mondta: "Mit gondolsz, ki vagy te, egy finom úr? Ki tanította ezt neked?" Utána teljes hosszúságára lehúzta a szakállát. Továbbá követelte Ajaib Singhtől havonta az egész fizetését öt rúpia kivételével – mely összeget a saját költségeire engedélyezte –, és ezen a pénzen felépített egy ashramot. Az engedélyt, hogy Ajaib Singh látogathassa az ashramot, megtagadta azon az alapon, hogy tán úgy azt gondolná, az övé, mivel az ő pénzével fizetett érte.
Ekkortájt még mindig a Hey Ram, Hey Gobind mantrát ismételte olyannyira, hogy az ismétlés önműködővé vált. Amíg a seregben a gyakorlótéri szolgálaton azt kellett volna mondania, hogy "bal, jobb, bal, jobb", a mantra már annyira a sajátjává vált, hogy azt mondta helyette: "Hey Ram, Hey Gobind". Egy punjabiul beszélő benszülött tisztben, amikor ezt meghallotta, akkora visszatetszést keltett, hogy kihívta a sorból, és a mantrát mindenki előtt elismételtette vele. Ajaib Singh elismételte: "Hey Ram, Hey Gobind", pontosan, mint azelőtt. Egy magasabb rangú angol tiszt, aki jelen volt, közbenjárt az érdekében, és kikérte a gyakorlótéri szolgálat alól. Ettől az időtől fogva nagyfokú szabadsággal rendelkezett, hogy szellemi gyakorlatait végezhesse. Ez a tiszt igen összebarátkozott Ajaib Singhgel, és azt mondta neki, hogy még ha fiatalabb is nála, úgy érzi, hogy Ajaib Singh olyan, mintha az apja lenne.
A hadtest Punjabban Beas mellett állomásozott hosszú ideig, és itt a fiatal kereső megismerkedett korunk egyik szellemi óriásával, Baba Sawan Singh Jivel, Sant Kirpal Singh gurujával, kinek követői Indiában százezreket számláltak, és aki elkezdte a tanítványok képviselőkön keresztüli beavatásának gyakorlatát Nyugaton. Akkoriban, amikor a fiatal Ajaib Singh megismerkedett vele (az 1940-es években), a nagy Mester a nyolcvanas éveit taposta, és szellemi pályafutása csúcsára érkezett. Ajaib Singh azonnal felismerte Sawan Singh szellemi formátumát, és beavatásért könyörgött, de a Mester ezt megtagadta mondván, hogy az, aki beavatja, később maga megy majd el hozzá. Ajaib Singh elhozta Sawan Singhhez Bishan Dast, aki szellemi pozíciójának előrehaladottsága ellenére szintén kért beavatást a Mestertől. Sawan Singh azt válaszolta, hogy mivel nagyon idős, nem szükséges számára a beavatás, de oltalma alá veszi. A nagy Mester bemutatta Ajaib Singhet Baba Somanathnak, egyik tanítványának, aki Dél-Indiában dolgozott, ott terjesztve a Sant Matot, mondván neki, hogy Somanath háttere a hozzáéhoz hasonló, mivel igen hosszú keresési időszakon, illetve sok nehéz önmegtartóztatáson esett át. Ez nagyon fontos találkozás volt, jóllehet a két férfi kevés külső kapcsolatot tartott fenn ezután, de mindketten a maguk idejében tovább vezették a szellemi munkát, és miután Baba Somanath elhagyta testét 1976-ban, sok tanítványa talált békét Ajaib Singh lábainál.
Sant Ji találkozott Baba Sawan Singh két másik haladott tanítványával, sőt hatásuk alá is került. Mindkettő átlagon felüli személyiség, és mindkettőt gyakran emlegeti a Folyamok a sivatagban c. könyv. Az egyik a beludzsisztáni Mastana ("Mastana Ji"), egy Istentől megittasult szadhu, aki szintén életében vált Mesterré, a másik Sunder Das, egy nagy erejű meditátor, aki személyes bajok és őrület nagyon nehéz periódusán ment keresztül, de azokat legyőzve halt meg. Ajaib Singh nagyon közel volt Sunder Dashoz, aki egy ideig vele is élt. Egyszer még a barátságuk kezdetén nyílt tűz előtt meditáltak, amikor egy égő hasáb elgurult, és Sunder Das lábának szorulva állapodott meg, akinek összpontosítása oly tökéletes és alapos volt, hogy egy pillanatra sem ingott meg, de végül, mire kijött a meditációból, lába igen csúnyán megégett. Akkor délután Ajaib Singh elment Sunder Dasszal Sawan Singhhez, és a Mester olyan nagyon elégedett volt Sunder Das áhítatával, hogy adott neki egy nímfából nyert orvosságot, amely meggyógyította a lábát.
A fiatal Ajaib Singhre mélységesen mély benyomást tett Baba Sawan Singh, és olyannyira a hatása alá került, hogy előadásai és közvetlen beszélgetései tele vannak tőle származó idézetekkel, rá való utalásokkal, mesékkel és példázatokkal, amiket először az ő előadásaiban hallott. Baba Sawan Singh azon tanítványai, akik most Sant Ji lábánál ülnek, azt vallják, hogy a satsangokon tartott beszédei nagyon sokban hasonlítanak Sawan Singh stílusára. Kétségtelenül a vele való hosszú együttlét egy olyan fiatal korban, mint az övé volt (kései tizes évei, korai huszas évei), illetve a legnagyobb benyomást gyakorló tanítványok néhányával való intenzív kapcsolat nagyon fontos szerepet játszottak jövője formálásában. Sant Ji még mindig úgy beszél Sawan Singhről, mint: "a legszebb ember, akivel valaha is találkoztam", és számára most is élő valóság.
Amikor Ajaib Singhet az 1940-es évek végén leszerelték a hadseregből, visszatért szülei házába, hogy ott megismerje a vele való terveiket, amelyek házasságot és a szülők vagyonának öröklését foglalták magukba. Habár a Sant Mat hagyománya egyiket sem tiltja (néhány Mester házasodott és birtokolt vagyont, míg mások nem), neki nem volt hajlandósága házasodni, és semmilyen vagyonra nem tartott igényt. Szülei hangsúlyozták neki, hogyha visszautasítja az örökséget, akkor szétosztják azt a rokonság között, de nem szeretnék, hogy így történjen. Erre ő egy remény és elvárások nélküli törvénytelen gyereket, egy falusi árvát választott ki, és jelölt meg örököséül. Ez az ember most a falu vezető polgára.
Ebben az időben szüleivel élt, és mezőgazdasági munkásként a szántóföldön dolgozott. 1950-ben vagy 1951-ben Baba Bishan Das elment Sant Ji házának kertjébe; 40 kilométert gyalogolt, hogy őt meglátogassa. Azt mondta: "Ajaib Singh, nagyon meg vagyok veled elégedve; adni akarok neked valamit". Akkor megadta neki az Öt Szent Név gyakorlása közül az első kettőt, mondván hogy később többet fog kapni valakitől, aki felkeresi saját tartózkodási helyén, majd átadta neki egész erejét a szemein keresztül. A következő napon elhagyta a testét.
Ajaib Singh volt Bishan Das egyetlen beavatottja, és szeretete első guruja iránt a mai napig erős maradt. Azt mondja: "Sosem merült fel bennem, hogy úgy gondoljam, Bishan Das akár valamelyest is kisebb guru volt csak azért, mert nem rendelkezett tanítványok tömegével. Láttam, hogy volt igazsága, és szerettem őt". Szeretete állandó és mély maradt a visszautasítások, bántások ellenére is, azzal együtt, hogy első Mestere megtagadta, hogy bármit is átadjon neki. Végül Bishan Das megjutalmazta ezt a szeretetet azzal, hogy mindenét amije csak volt, neki adta.
A beavatás után Ajaib Singh továbbra is a családjával élt, és földművesként dolgozott, de nemsokára a Bishan Dastól kapott belső utasításokra válaszként az észak-rajasthani Kunichukba költözött, és ott egy ashramot épített a sivatag közepén. Akkoriban, amikor odaköltözött, ez a hely kimondottan kedvezőtlen és baljóslatú volt, a csatornarendszer vize, amely átalakította India e részének arculatát, még nem állt rendelkezésre, sőt nagyon is távoli volt. Ásott egy tavacskát az esővíz összegyüjtésére, és egy ideig ez volt az egyetlen vízforrás. (Végül más források is hozzáférhetővé váltak.) Belső parancsait követve megépítette az ashramot, és húsz évig üzemeltette egyidejűleg ashramként és földműves gazdaságként: a termés nemcsak a langart (ingyen konyha) látta el, de egy részét készpénzért eladták, hogy az ashram igényeit kielégítsék, és hogy megélhetést biztosítsanak az ottlakóknak. Ajaib Singh vezette a gazdaságot, s közben lankadatlanul fejlesztette az ajándékot, amit Bishan Dastól kapott, sok órát töltve meditációval, oly sokat, hogy a környékbeliek tudatára ébredve, hogy valódi hívő az, aki eljött közéjük, ösztönösen elkezdték "Sant Jinek" hívni, mely néven mára India e részében egységesen ismertté vált. (Kirpal Singh Mester is "Sant Jinek" hívta.) Az emberek Kunichuk Ashramban kezdtek járni, hogy vele meditáljanak, vele legyenek és kérdéseket tegyenek fel neki; mai beavatottjai közül sokan ez időszaktól számítják a vele való ismeretséget.
Időközben Baba Sawan Singh elhagyta testét 1948-ban, és szeretett gurumukh (a Par Brahmot elért szent; a szerk.) tanítványára, Sant Kirpal Singh Jire rábízta a Naam adásának és Isten gyermekei Atyjukhoz való visszavezetésének feladatát. De a beasi Derában, Sawan Singh ashramjában Kirpal Singhet megakadályozták e munka folytatásában, így a Himalájában való több hónapi meditáció után gurujának utasításait Sawan Singh egy maroknyi tanítványa segítségével Delhiben kezdte el teljesíteni. Erről azonban a távolabbi helyeken a Mester sok tanítványának nem volt tudomása, beleértve Ajaib Singhet is, és amikor az idők folyamán Sardar Charan Singh Ji, Sawan Singh unokája, Derában elfoglalta az emelvényt, Ajaib Singh elment, hogy találkozzon vele, és kérdéseket tegyen fel neki.
Sant Ji a Charan Singhgel való kapcsolatára így utalt: "Charan Singh engem sosem avatott be, de elmentem találkozni vele Beasban. Megkérdeztem tőle, hogy képes-e engem tovább vezetni a belső síkokon, amire azt felelte, hogy ami a belső szellemi vezetést illeti, nem kompetens, viszont az elmélet és az Öt Név megadása a küldetése. Értékeltem Charan Singh becsületességét, és ennek eredményeként százakat küldtem hozzá."
Mikor e sorok írója egy kérdést tett fel neki a Charan Singhgel való kapcsolatának természetéről, ő egyszerűen felelt: "szerettem őt", de megismételte, hogy nem nyert beavatást tőle vagy bármely más beasi gurutól.
Sok évig folytatódott Ajaib Singh élete Kunichuk Ashramban, működtette a gazdaságot, és egyre tovább haladt belül. Miközben istensége és szentsége tekintetében híre nőttön nőtt az évek múlásával, mégsem vállalt egyetlen tanítványt sem, illetve nem avatott be semmilyen fokon senkit: tudta, hogy erre még nincs felkészülve. Végül mély és egyre hosszabb meditációi gazdag gyümölcsöt hoztak, és látni kezdte Swami Ji Maharaj Sugárzó Fényalakját belül (Baba Sawan Singh és Baba Kirpal Singh szellemi ősét), kinek arca fokozatosan egy másik arccá változott, amit nem ismert fel, de később tudomására jutott, hogy az Kirpal Singh volt. Saját szavaival: "1966-ban Maharaj Kirpal Singh Ji kinyilvánította számomra Sugárzó Fényalakját, és egy év múlva szereztem tudomást a Mester anyagi létezéséről, aki megáldotta a meditációmat, s aki beavatott 1967-ben."
Baba Sawan Singh próféciája beteljesedett, mikor 1967. évi rajasthani körútja folyamán Kirpal Singh megállt Ajaib Singhnél Kunichuk Ashramban, majd beavatta őt Sri Ganga Nagarban, a kerület közeli fővárosában. Számos szemtanu beszámolója megegyezik abban, hogy Ajaib Singhet egy külön szobában avatták be elkülönítve a körülbelül száz beavatandótól, akik a fő helyiségben gyűltek össze. Egy szemtanu szerint, amikor Ajaib Singh megpróbált Kirpal Singh lábához ülni, ő megakadályozta ebben, mondván: "nem, te szent vagy", és leültette egy székre. A Mester megadta neki a fennmaradó hármat az Öt Szent Névből, belenézett a szemébe, és felvitte. Amikor valaki tiltakozott, hogy a Mester nem adott Ajaib Singhnek semmi elméleti instrukciót, Kirpal Singh azt felelte, neki erre nincs szüksége. Ettől a ponttól kezdve Ajaib Singh mindenestül, teljesen elkötelezte magát a Mester iránt, s mindazt a befolyást és hírnevet, amivel csak rendelkezett, az ő érdekében használta fel.
Sant Ji találkozása Kirpal Singhgel kétségtelenül élete fordulópontja és középpontja volt. Minden, ami azelőtt történt, e találkozáshoz vezetett, és minden, ami ezután történt, ebből következett. Ismeretsége Baba Sawan Singhgel és beavatása Baba Bishan Dastól mind előzetes volt, és ahogy ők maguk határozottan állították, ígéreteik Kirpal eljövetelével teljesültek. A hatás, amelyet ez a nagyszerű szent Ajaib Singhre gyakorolt, az előadásaiban, a magánbeszélgetéseiben és a költészetében mindenütt megtalálható utalások nagy számából és minőségéből ítélhető meg, ahogy számos különböző helyen és különböző módon mondja ki: "Isten emberi alakban jött el". Ez a felfogás a gyakorlatban Guru-bhaktiként (a guru iránti áhítatos szeretet; a szerk.) ismert, és nem csak a Sant Mattal – az e Mesterek által követett és tanított ezoterikus rendszerrel – van összhangban, hanem a legjobb indiai és minden más misztikus hagyománnyal is: az evangéliumok ezen alapulnak. A Satguru vagy Igaz Mester elnevezés pontosan azt jelenti, hogy "az Ige testté lett". Vagyis egy emberi lény, aki maga mögött hagyta az egóját, és oly mélyen hatolt be az Igébe vagy Isten erejébe – ami Isten legbensőbb lényege –, hogy ennek szintjén képessé vált tudatosan tevékenykedni, és arra is képes lett, hogy lehetővé tegye mások számára ugyanezt. Maga az Ige – amit a Mesterek Naamnak (Név) vagy Shabdnak (Hangfolyam) hívnak – az Isten teremtő ereje, mely önmagát Fényként és Hangként nyilvánítja ki. Ez a felemelkedés eszköze, s ha egy Igaz Mester (valaki, aki az Igét önmagában megvalósította) vagy Satguru egy keresőnek egyszer is megmutatja, hogyan nyerheti vissza az Igével való kapcsolatát, akkor az illető innen már tovább haladhat. (Az Ige már eleve a mienk, lényünk lényege, de egyszer elvesztettük a vele való kapcsolatot, és hogy ezt visszaszerezzük, segítségre van szükségünk.) Fontos megjegyezni, hogy az életadó Ige lényege – a Lényeg lényege – a szeretet; Isten maga a szeretet minden Mester szerint, és ami által Önmagát kifejezi, az Ige vagy Naam, az szintén szeretet. Ugyanígy az emberi lény, aki e megnyilvánulás megtestesülése. Ez tehát a Guru-bhakti mögött álló jelentés, és az evangéliumok fő pontja, hogy az élő Mester – a saját jelenidőnk testté lett Igéje – iránti szeretet szilárdan és megingathatatlanul összekovácsol bennünket Azzal, akit a Mester önmagában megnyilvánít. Ez pedig nagy szabadító erővel rendelkezik.
Ez a tanítás – amelyet Indiában Sant Matnak vagy a Szentek Útjának neveznek, másutt pedig egyéb neveken szerepel – egyszerre nagyon egyszerű, ugyanakkor teljes erőbedobást és mély elkötelezettséget követel a kereső részéről. Kirpal Singh szavaival "egy uralkodó szenvedélyt" kíván, éppúgy, mint az élő Mesteren keresztül működő isteni kegyelmet. A Sant Matot a tizenötödik század óta tanítja Indiában a szellemi óriások egy igazán kiemelkedő vonala kezdve a muszlim takáccsal, Kabirral – aki a Mesterek szerint négyszer testesült meg, minden yugában vagy időciklusban egyszer, és mindannyiszor egy vagy több Mester-vonalat el is indított. A Sant Mat néhány más Mesterére, akikre Sant Ji beszédeiben utal (közülük páran e beszédek alapjaként szolgáló himnuszok szerzői) közvetlenül maga Kabir hatott. Ezek a következők: Ravidas az útépítő munkás, Dhanna Jat, a paraszt, Ramananda ("hivatalosan" Kabir guruja), Dharam Das és Baba Nanak, a szikhek első guruja. Nanak kilenc utódot hagyott maga után, és mindegyikük egyben a Sant Mat Mestere is volt, aztán a szikh vallási intézmény állítása szerint a beavatási vonal megszakadt. Az ezoterikus hagyomány azonban ezt másképp látja, s amint a mellékelt táblázat mutatja, a Mester-vonal tovább folytatódott Poona-Sitara uralkodó családja révén, melynek tagjait a legutolsó szikh guru avatta be.
Sok más Mester is létezett a szikh gurukkal egyidőben, közülük néhányan további, Kabir alapította ágakban, míg mások talán egy megelőző korszakból továbbélő vonal képviselői (mint a nagy szúfik: Bulleh Shah és Hazrat Bahu). E szentek között találjuk Ravidas tanítványát, a Rajput hercegnőt, Mirabait; a nagy hindi költőt, a Ram Charitrar Manas vagy hindi Ramayana szerzőjét, Tulsidast; Paltut, Dadut, Jagjivant; egy másik nagy női szentet, Sant Charan Das tanítványát, Sehjo Bait a XIX. század elejéről; és még más nagy szenteket. De a Sant Matnak a modern időkre való átformálása a Tulsi Sahib által beavatott agrai Swami Ji Maharaj nevéhez fűződik, kinek himnuszai (melyekhez a Mester előadásaiban megjegyzéseket szokott fűzni) a Mesterek örök tanításait különlegesen egyszerű, majdnem alapnyelven mutatják be úgy, hogy azok mindenki számára érthetővé válnak. A Sant Mat történetében Kabirhoz hasonlóan Swami Ji magvető, jelentékeny fejlődést elindító személyiség volt, számos tanítványa Mesterré vált; egyikük, Baba Jaimal Singh, Sawan Singh mestere volt, és így elődje egyben azoknak a jelenkori Mestereknek, akikkel itt foglalkozunk. Így Kirpal Singh – és előtte Sawan Singh – nemcsak alanyi jogon voltak hatalmas személyiségek, de egyúttal egy igazán kitüntetett szellemi leszármazási vonal élő tagjaiként magukban hordozták mindazt az erőt, hatalmat és szeretetet, amelyet ez a Mester-vonal kifejlesztett. És Ajaib Singhet hosszú keresése, Sawan Singhgel való ismeretsége, inaskodása Baba Bishan Dasnál, és (ami talán mind közül a legfontosabb) annak a 17 éven át tartó intenzív gyakorlása, amit Bishan Dastól kapott, olyan helyzetbe hozta, hogy tökéletesen fogékonnyá válhatott arra, amit Kirpal Singh adni akart; vagyis a Mesterek szóhasználatával élve gurumukhká vált. Nem csoda, hogy beavatása úgy történt, ahogy történt, vagy hogy élete innen kezdve úgy alakult, ahogy alakult: a csoda inkább az ellenkezője lett volna.
Kapcsolata Mesterével az anyagi síkon hét évig tartott, mialatt Kirpal Singh Ajaib Singhet számos alkalommal meglátogatta. Néha – rajasthani körútja részeként – nyilvánosan, néha magánjelleggel, senkinek sem szólva úticéljáról; ilyenkor egy pár napra eltűnt Delhiből, és poros ruházatban tért vissza. Sant Jinek szigorúan megparancsolta, hogy életének egész külsődleges oldalát hagyja el, ne találkozzon senkivel, ne menjen sehová, és töltse minden idejét meditációval. Ezek a parancsok végül abban tetőztek, hogy Kunichuk Ashramot hagyja el véglegesen: nem azért, hogy eladja, hanem menjen el onnan, és felejtse el – egy parancs, amelynek – mint Sant Ji mondja, nehéz volt engedelmeskedni. De engedelmeskedett, és ez addigi csodálói közül sokak gúnyolódását és rosszindulatú megjegyzéseit váltotta ki, akik úgy szokták meg a dolgokat, ahogy voltak, és úgy vélték, megőrült, és mindent eldobott magától. Habár sosem avatott be senkit, sok ember gurunak tekintette, és valóban sok követője volt; ekkor mégis úgy tűnt, mindezt eldobta magától. De egyik legrégebbi ismerőse, Sardar Rattan Singh, a földje közelében épített egy kis ashramot l6PS faluban, mely magában foglalt egy kizárólag meditáció számára kialakított földalatti szobát. Itt meditált több mint két évig megszakítás nélkül Sant Ji majdnem állandó szamádhiban, és napjában legfeljebb egyszer jött ki, hogy valami könnyű ételt vegyen magához. Meditációját csak pár nappal azelőtt hagyta abba, hogy Kirpal Singh elhagyta testét.
Visszanézve világos, hogy a Mester a szellemiség végső, intenzív iskoláján vezette végig, de bölcsességében a sangat elől nagyjából rejtve is tartotta, és megóvta a személyes törekvések és féltékenységek hatalmi harcaitól, amelyek a sangat hangadó vezetői között dúltak Kirpal Singh életének utolsó napjaiban. Sawan Ashramban Sant Jit alig ismerték: a felelős emberek legtöbbje tudott arról, hogy egy rajasthani guru beavatást nyert, és hogy összes követőjét átadta a Mesternek. Ilyesmi nem történik meg olyan gyakran, hogy ne kelne híre. De a nevét is csak nagyon kevesen ismerték, arról nem is beszélve, hogy hol lehetne őt megtalálni: hollétéről csak a Mester tudott, és mindent megadott Sant Jinek, amire csak szüksége volt.
Rajasthanba Kirpal Singh nyilvánosan utoljára l972. tavaszán látogatott el, két évvel testének elhagyása előtt. Ez alkalommal ismét Ajaib Singhnél tartózkodott Kunichukban, és ekkor mondta meg neki, hogy a Naam-beavatás munkáját ő folytatja majd tovább. Ajaib Singh tiltakozott, de a Mester sziklaszilárd maradt. A Mester utasítására egy beavatás zajlott az ashramban, amelyen Ajaib Singh ötven embernek adta meg az útmutatásokat, míg a Mester a díványon ült és figyelt. Ez alkalommal Kirpal Mester azt is mondta neki: "Ajaib Singh nagyon elégedett vagyok veled, akarok neked valamit adni" – ugyanazok a szavak, amelyeket 1950-ben Baba Bishan Das használt. És akkor Ajaib Singh szavaival: "Maharaj Ji egész életét és erejét a lelkembe adta át a szemeinken keresztül. Könyörögtem a Mesternek, hogy ne tegye ezt, mivel féltem, hogy rövid időn belül Ô is elmegy" – úgy, amint Bishan Das is elment. Ettől a ponttól fogva Ajaib Singh felhatalmazást nyert, hogy átadhassa a Naamot a Mester előzetes megkérdezése nélkül is.
Amint mondtuk, Sant Ji a következő két évet 16PS falu ashramjában a földalatti szobában töltötte. Egy fatörzsön ülve meditált, és egész idejét a Surat Shabd Yogának szentelte. Néhány nappal előbb jött ki a szamádhiból, mintsem Kirpal Singh elhagyta volna testét 1974. augusztusában, és meglátogatta a pár mérfölddel arrébb fekvő 77RB falut egy hívő szeretetteljes meghívására. Ott történt, hogy a Mester fizikai eltávozásának híréről értesült, és keserű könnyeket hullatva a delhi Sawan Ashramba ment tiszteletét tenni.
Megérkezvén oda, üdvözölték, és egy szobába vezették; majd több órás várakozás után megkérték, hogy az ügyeletes személlyel távozzon. Az kikísérte a vasútállomásra, hogy elérje a vonatát, noha még csak dél felé járt, és a szerelvény nem indult este kilenc óráig. Ártatlanul egyenesen besétált az előzőleg említett hatalmi harcok kellős közepébe. Mestere ashramjában nem volt számára hely. Tiltakozás nélkül távozott, éppen úgy, ahogy Kirpal Singh huszonhat évvel korábban elhagyta a beasi Derát hasonló okok miatt. Ô sem érzett személyes vágyat arra, hogy guru legyen, és erős ellenérzéssel viseltetett a politikai manőverezésekkel szemben. Visszatért 77RB faluba, és pár nappal később a Mesterétől való fizikai elválasztottság mély szenvedése által hajtva elhagyta a falut. Elvándorolt a vadonba, nem vitt magával semmit, és olyannyira sírt, hogy szemei megsérültek.
A vireh vagy a Mestertől való elválasztottság élménye zavarbaejtő lehet a tanítvány számára. Erről Kirpal Singh punjabi nyelvű prózai mesterművében, a Gurmat Siddhantban írt egy fejezetet, és gyakran emlegette, hogy Baba Sawan Singh hogyan olvastatta fel vele ezt a fejezetet kétszer is, és hogyan ismerte fel akkor, hogy mindazt személyesen megtapasztalja majd, amit azokon az oldalakon leírt. A tanítvány azt gondolja, hogy minden ember közül az új Mesternek kell a legkevésbé szenvednie az előző fizikai eltávozásának eseményétől; ő a szó szoros értelmében közelebbi kapcsolatban van vele, mint bárki más – miért számítana a fizikai elválasztottság olyan sokat? De ez valójában nem így van, mert a Mesterek jobban tudják bárki másnál a Mesterük fizikai alakjának igazi jelentőségét, és ezért szomorkodnak az eltávozása miatt. Egyszer azt mondta Baba Sawan Singh a Mesteréről beszélve: "Habár Baba Ji a szívem közepében van, és sosem, egy pillanatra sem válok meg tőle, mégis milyen áldás lenne, ha újra láthatnám őt, ahogy köztünk sétál, mint azelőtt. Egy ilyen látványért minden tulajdonomtól megválnék." És Sant Kirpal Singh, akinél erre a témára több utalást is találunk, még a következőket fűzte hozzá: "Amikor szeretünk egy emberi lényt, a tőle való elváláskor bánatot érzünk. De amikor egy olyan embert szeretünk, aki Istennel áll összeköttetésben, az ő szeretetének intenzitása sokkal nagyobb. Az ember persze megkérdezheti: miért ez a szomorúság, mikor a Mester a beavatástól kezdve benne ül a tanítványa lelkében, és utána is mindig vele marad. A felelet az, hogy belül egyféle örömet érzünk, de mikor őt a testében látjuk, kétféle örömöt érzünk. A Mester fizikai halála után élni a legnagyobb szerencsétlenség."
Egyszer valakinek a Mestere meghalt. Az illető elment a sírjához, és így imádkozott: "Milyen balszerencse most élni!" Így szólván lefeküdt a sírra, és meghalt.
"Amikor a Mesterére emlékezik az ember, és közben szeméből feltörnek a könnyek, akkor minden bűne eltöröltetik..."
Így tehát úgy tűnhet, hogy – az elválás okozta bánat teljes súlyát hordozván – Sant Ji vadonbeli odüsszeiája volt a végső megtisztulás attól a bűntől, amit talán még hordozott; ez volt a hosszú felkészülés szükséges csúcspontja. De mekkora árat fizetett érte! A sérülés, amelyet a túlságosan sok sírás okozott a szemének, valóságos és tartós volt, és már eddig is két operációt kívánt.
Annak ellenére, hogy semmi érdeklődést nem mutatott aziránt, amit Indiában gaddinak hívnak (a guru székének, mely a szellemi fennhatóság szimbóluma), továbbá hogy vándorlása során elvágta magát mindazoktól akik ismerték őt, a küldetés, amellyel a Mester megbízta, nem vesztette érvényét. Míg Sawan Ashramban nagyon rövid ideig tartózkodott, és olyan csendesen távolították el onnan, amennyire ez csak lehetséges, nem ment el teljesen észrevétlenül. Egy régi tanítványnak feltűnt, hogy "szeme a Mester szemévé változott át", meghívta az ashrambeli lakosztályába, ahol nagy kedvességgel és tisztelettel kezelte. Beszélt róla másoknak is, akik közül az egyik, egy barátom, követte Sant Jit Rajasthanba, hogy személyesen találkozzon vele. Egy nappal azelőtt, hogy Sant Ji elhagyta volna a falut, röviden és nem véglegesen meggyőző módon találkozott vele. Még ez is elég volt arra, hogy reményt adjon a nyugati sangatnak, amelyet a Mester távozása, és annak következményei igen szomorúan érintettek.
Míg vándorolt, az észak-rajasthani sivatag csatornarendszerének falvaiban hagyott satsangik rettenetesen hiányolták. A 77RB faluban élő egyik tanítvány, Gurdev Singh – akit Pathi Jinek hívtak, mert kitűnő pathi, vagyis énekes volt (és Sant Ji satsangjain gyakran töltötte be ezt a szerepet a himnuszokat énekelve, amelyekre az előadások épülnek) – nem bírta elviselni hosszúra nyúló távollétét, és elment őt megkeresni. Ezalatt más hívek a faluban egy ashramot építettek számára, remélve, hogy hajlandó lesz ott élni. Pár hónapos keresés után Pathi Ji megtalálta, és a hívek nagy örömére Sant Ji beleegyezett abba, hogy használatba vegye az ashramot, amelyet olyan szeretettel építettek számára. A tanítványok szeretete visszahúzta, művelte az ashram földjét, csendesen dolgozott, és nem tett semmit azért, hogy tovább mélyítse a tanítványok között dúló szörnyű vitákat. Elkezdte Mesterének parancsait végrehajtani: havonta satsangot tartott, Naam-beavatást adott azoknak, akik hozzá jöttek, darshant és tanácsokat adott azoknak, akik ezt kérték. És ez így folytatódott, amíg 1976. februárjában e sorok írója meglátogatta őt.
E látogatás részleteit máshol már elbeszéltem, és nem szükséges itt megismételni, kivéve azt, hogy Kirpal Singh – akinek a tanítványa vagyok – belső parancsaira válaszolva mentem el. Amit találtam, teljesen felkészületlenül ért: egy teljes becsületességben élő hiteles és egyszerű, szeretetteljes, szép embert, aki a sivatagi atyák vagy a bibliai próféták időtlen életét élte a sivatag közepén agyagtéglás ashramjában, és Kirpal Singh erejének és képmásának kifejeződéseként dolgozott. Épp mielőtt eltávozott, kérdezték Kirpal Mestert az utódja felől, s ő azt válaszolta:
"Ugyanaz az erő jön különböző emberi pólusokból. Amikor Nanak guru elhagyta a testét, kivirult. Amikor emiatt a tanítványok sírtak, egyszerüen azt mondta: nézzétek, ha egy barátotok ma elmegy, másnap egy másik ruhában jön vissza. Mi a különbség? Ruhák változhatnak, de AZ nem fog változni. Ezek nagyon kényes dolgok..."
Pár nappal később hozzátette: "Az Ige sosem változik. Ha ma a barátod fehér öltönyben jön, holnap sárga ruhában, harmadnap barna ruhában, nem fogod felismerni őt? Remélem, felismered és nem küldöd el (nevetés). Ez minden, amit mondhatok..." –, és ez a jóslat a szemem előtt teljesedett be. Visszatérésem után így írtam le találkozásunkat: "Amikor csak rámnézett, a Mester nézett rám a szeméből". Nem fér hozzá kétség... ez a félelmetesen nagy belső öröm – amit sosem tapasztaltam, mióta utoljára láttam a Mestert – kezdett feltörni belőlem. Egyszerre csak felszökött bennem, és szinte nem tudtam elhinni. Hirtelen megértettem, mire vonatkoznak a szavak: "a barátunkat, akin egy másik ruha van".
Azt is világosan kijelentette, hogy nem fűződik személyes érdeke a guruság iránt. "Ki akar guru lenni? Mi a jó a guruságban, mondd meg nekem! Nem jobb tanítványnak lenni?" De még jellemzőbb, hogy a környéken összes tanítványának és csodálójának olyan parancsokat adott ki, hogy NE adják meg senkinek a tartózkodási helyét, akik a keresésére jönnek. Ez nagyon nehézzé tette, hogy megtaláljuk őt, és akik végül elvezettek minket hozzá, a parancsai ellenére tették, és csak azután, hogy igencsak áradt rájuk a kegyelem. Sant Jit a "guruság" nem érdekelte, de a Mester parancsainak engedelmeskednie kellett; így aztán beleegyezett abba, hogy senkit sem küld el, aki azért jön, hogy vele találkozzon. Közvetlenül a visszaérkezésem után csoportok kezdtek alakulni az odautazókból; áradat, amely azóta is folytatódik. A jelenlegi csoportok negyvenesével vagy még többen mennek – havonta egyszer szeptembertől áprilisig bezárólag – két hetes intenzív meditációra és a közvetlen szellemi vezetésért. Néhány hónapon belül kegyesen abba is beleegyezett, és intézkedett, hogy a nyugati keresők beavatást nyerhessenek; ma már ezrekre rúg az általa beavatottak száma, és a világ sok országában kinevezett képviselők adják meg a beavatási útmutatásokat. Majd mindenek között a legkegyesebb lépésként – így válaszolva Sant Kirpal Singh és Baba Somanath tanítványaitól, valamint a beavatásra vágyó keresőktől kapott félelmetesen nagy szeretetre – 1977-ben elhagyta a szeretett rajasthani Thar sivatagot, és elutazott Indiába, Észak és Dél-Amerikába és végül 1980-ban világkörüli útra, amikor is négy hónapig tartó folytonos utazás során meglátogatta az összes földrészt. A 77RB faluban levő egyszerű vályog ashramját újra és újra kibővítették, hogy helyet adjon az egyre növekvő számban lábához sereglett tanítványoknak. Végül ezt a helyet is mindnyájan elhagyták, mert Sant Ji úgy határozott, hogy visszatér az előző, 16PS falubeli ashramjába, ahol a föld alatt oly hosszú ideig meditált. Lényeges épületek megléte és az ashram alkalmasabb fekvése indokolták Sant Ji döntését, hogy erre a nagyon szent helyre 1981. nyarán visszaköltözzön.
A történet ezzel nem ért véget. Hála Istennek folytatódik, és egy valamit sokan megtanultunk belőle; Isten kegyelme, mely az élő Mesteren keresztül működik, tele van meglepetésekkel. Az ösvény követése nem egyenlő a teológia vagy az összehasonlító vallástörténet tanulásával vagy könyvek elolvasásával, akár erről a könyvről legyen is szó. Az ösvény követése az igazi önmagunk (Self) hegységén egy hullámvasúttal történő intenzív fel- és leszáguldásra emlékeztet, melynek végén több vár ránk, mint amiről valaha is álmodtunk. Ha úgy gondoljuk, hogy próféták és szentek csak a múltban éltek, és az Istennel való közvetlen beszélgetés lehetősége befejeződött, amikor a Biblia utolsó lapjait leírták, tévedünk. Isten ugyanannyira szeret minket, mint a kétezer vagy ötezer évvel ezelőtt született embereket, és folyamatosan küldi hozzánk szeretett fiait, hogy amire lelkünk vágyva vágyik, azt elmondják nekünk. Az életút, mely ezeken az oldalakon körvonalazódott, élő bizonyság erre.
Russel Perkins