Az elme és a lélek témái

A mai satsangon az elméről és a lélekről lesz szó. Az elme Brahm lényegéből való, és lakhelye Trikuti, a második vagy oksági sík. Az elme Kal Úr által kiszabott feladata az, hogy ne engedje egyetlen léleknek sem a Mindenható Isten imádatát végezni. A lélek, mivel a Mindenható Isten lényegéből való, mindig Őfelé hajlik, és mindig végezni akarja Isten imádatát, Akitől elválasztódott. Az elme jelenléte miatt azonban nem képes végezni ezt. Akkor sem képes ellenállni, amikor a saját szemével látja önnön pusztulását, ám amikor felébred, azt kérdezi az elmétől: "Mondd, hogy élhetnék én veled?" Olyan ez, mintha egy feleségnek egy nem éppen jó férje lenne, aki állandóan rosszakat cselekszik és egy napon a feleség szeretettel megkérdezi tőle: "Mondd csak, hogy élhetnék én veled? Hogy élhetnénk így tovább együtt, amikor nem változtatsz magadon, és folyton rémes dolgokba keveredsz?" Ha a férj megérti, miről beszél a felesége, megváltoztatja a szokásait, és így otthona földi mennyországgá változik. Ha azonban a férj nem jó ember, és nem akar megváltozni, akkor továbbra is az elméjét fogja követni, rossz dolgokat cselekszik, és belebonyolódik azokba a nehézségekbe és problémákba, amelyeket saját maga okozott. Csak akkor bánja meg mindezt, miután már megteremtette a problémákat, amelyektől nem tud szabadulni, de mit lehet tenni azután, ha már létrehozta ezeket a nehézségeket?

Ugyanígy, amikor az elme nehézségeket teremt, és rossz dolgokat cselekszik, a lélek nem tehet mást, mint nézi saját pusztulását. Végül azonban azt mondja az elmének: "Mondd csak, ó, elme, hogyan éljek tovább veled, ha folyton megteremted ezeket a nehézségeket a magad és az én számomra?" Ha a léleknek sikerül valamennyire meggyőznie az elmét, hogy ne tegye azt, amit tesz, az nagyon jó. Ha nem képes erre, mi történik? Az elme nehézségeket támaszt, belebonyolódik azokba, és sokat szenved. De mit lehet akkor tenni már, ha nyakig benne vagyunk egy problémában?

Amióta az elme különvált Istentől, és Trikutiból, igazi otthonából lejött ebbe a fizikai világba, a világ örömeinek dzsungelében folyton ide-oda vándorol, mint egy őrült. A világ szórakozásai után futkos, amelyek csak pillanatnyi boldogságot adnak neki. Ha tudná, hogy egyetlen percnyi öröm ára több millió évig tartó szenvedés, mindig afelé a boldogság felé hajlana, amelyet örökre megkaphatna, ha magasztosabb öröm élvezetére szokna rá.

Ha uralni akarjuk az elmét, először meg kell ismernünk a szokásait, és azokat a dolgokat, amiket kedvel. Amit az elme legjobban kedvel, az a társaság - könnyen befolyásolható társaságán keresztül. Ha az elménket hazárdjátékosok társaságában tartjuk, könnyedén elsajátítja azok tulajdonságait, ő is hazárdjátékos lesz. Ha iszákosok társaságába visszük, könnyen megtanul inni, és csak azzal foglalkozni. Ugyanígy, ha azok társaságában tartjuk, akik a Naam imádatát végzik, lehetséges, hogy megtanulja és elsajátítja a Naam meditációjának jó tulajdonságát. Ha a Naam igaz örömét adjuk neki ahelyett, hogy a világ örömeire szoktatjuk, és a világ örömeitől mámorosítjuk meg, lehetséges, hogy minden más élvezettel felhagy, és a Naam örömében marad megmámorosodva. Mivel a Naam élvezete a legmagasabb az örömök között, nem hasonlítható hozzá semmilyen más világi öröm.

Kezdetben nehéznek tűnhet ez, de egyáltalán nem lehetetlen. Az elménk úgy viselkedik, mint egy őrült. Ha meg akarunk magyarázni valamit egy őrült embernek, ha segíteni akarunk rajta, eleinte nem akarja elfogadni a segítségünket, hanem ellenkezik. Amikor azonban az otthonunkba visszük, jól bánunk vele, akkor fokozatosan észhez tér, lassacskán felismer bennünket, értékelni kezdi segítségünket, és a legjobb barátunkká válik. Ugyanígy, kezdetben az elménk ellenkezhet velünk, fel is lázadhat, de ha fokozatosan és mindig ellátjuk jó tanáccsal, a Naammal kezeljük, lehetséges, hogy jó baráttá válik.

"Ó, barátom, hogy éljek ezzel az elmével?

Tolvaj, rágalmazó, csaló,

Soha nem engedelmeskedik nekem."

A lélek most egy másik, előrehaladottabb lélekhez beszél, aki elérte az Otthont. Azt mondja: "Ó, drága barátom, az elme - a főnököm, a férjem - nagyon rossz ember. Csaló, hazudik, nincs velem megelégedve, és az egész világban szerteszét vándorol."

Élt egyszer egy ember, akinek megvolt az a rossz szokása, hogy hazudott, és rágalmazott másokat. Nem mindenki tudja ezt a munkát végezni, csak a megfelelő személy lehet sikeres a hazugságban és a rágalmazásban. Ez az ember nem kapott munkát senkitől, mert mindenki ismerte a szokását. Elment a Navabhoz, a kormányzóhoz, akit a király jelölt ki erre a tisztségre, és munkát kért tőle, de a Navab is ismerte ennek az embernek a szokását. Azt felelte tehát neki: "Úgy hallottam, hazudsz és rágalmazol." Az ember azt válaszolta: "Nem, uram, nem teszek ilyet. Biztosíthatlak, hogy nem fogok hazudni és rágalmazni. De adj engedélyt, hogy az év egyetlen napján hazudhassak és rágalmazhassak. Az év többi napján őszinte leszek." "Rendben van - mondta a Navab - legyen úgy", s ezzel egy írást adott az embernek, hogy az év egy napján hazudhat, és a szolgálatába állította. Az ember nagyon jó szolgának bizonyult. A Navab bízni kezdett benne, és egyszer elküldte a faluban lévő otthonába, vigye haza néhány ruháját: "Menj az otthonomba, látogasd meg a feleségemet, add át neki ezeket a ruhákat, aztán gyere vissza, és mondd el nekem, hogy megy a családom sora." Amikor az ember a Navab otthonához ért, a Navab felesége megkérdezte tőle, miért hozta el a Navab ruháit. Erre ő azt válaszolta: "Mit is mondhatnék neked, asszonyom? A Navab teljesen megőrült. Szétszaggatta a ruháit, ezek maradtak csak meg, ezért hoztam el neked őket." Az asszony sírni kezdett, a férfi pedig elillant, visszatért a Navabhoz, aki nagyon meglepődött, miért jön ilyen hamar vissza a szolgája: "Miért jöttél ilyen korán vissza? Mesélj a családomról, mindenki jól van?", aztán a kutyájáról kérdezte, a tevéjéről és a többi ismerős emberről. A szolga így válaszolt: "Mit is mondhatnék a kutyádról? Kimúlt." "Hogy pusztult el a kutya? - kérdezte a Navab. "A teve csontját rágta, de a csont megakadt a torkán, és a kutya megfulladt." A Navab megkérdezte a szolgát, hogyan múlt ki a teve. "A feleséged sírjába esett", hangzott a válasz. Ekkor a Navab megkérdezte, hogyan halt meg a felesége. "A fiadért érzett bánatában halt bele." A Navab, amint meghallotta, hogy az egész családja - a fia, a felesége, a tevéje, a kutyája, mindenki meghalt, sírni kezdett, megszaggatta a ruháit, homokot szórt a fejére, s úgy viselkedett, mintha megőrült volna. A szolga magára hagyta ebben az állapotban, a faluba ment, és azt mondta az embereknek: "El kell mondanom nektek, hogy a Navab megőrült, hamarosan ide tér a faluba: a ruháit szaggatja, homokot hint a fejére, teljesen megőrült. Ha tenni akartok valamit, most kell intézkednetek." A faluban erre az emberek köveket és téglákat gyűjtöttek házaik tetejére, hogy kiűzzék az őrült Navabot onnan, ha arra jön. A Navab jött is, és valóban úgy viselkedett, mint aki megőrült, mert azt hitte, az egész családját elvesztette. Amikor az emberek meglátták ebben az állapotban, köveket kezdtek rá dobálni. Végül a rendőrségnek kellett elrendezni az ügyet. A hazug szolgát vád alá helyezték, mire ő azzal válaszolt: "Nem csináltam semmi rosszat. Engedélyem van a Navabtól, hogy az év egy napján hazudhassak. Itt van az írásos bizonyíték."

Kabir Sahib ezt mondja: "Nincs nagyobb bűn a hazugságnál, és nincs nagyobb egyszerűség, de megszorítás is az igaz beszédnél. Mert akik őszinték, azokban Maga Isten van jelen."

Akiknél a hazugság és a rágalmazás szokás lett, nem tartják véteknek (ezeket a rossz tulajdonságokat). Azt hiszik, csak beszélgetnek. Van egy barátom, akinek az a rossz szokása, hogy egymásnak ugrasztja az embereket. Tökéletes abban, hogyan bírja rá az embereket, hogy verekedjenek egymással. Egyszer mondtam neki: "Megöregedtél már, nem kéne felhagynod ezzel a szokással? Azt válaszolta: "Ó, én nem csinálok semmi rosszat, csak beszélgetek az emberekkel, ennyi az egész."

Ezért mondta a lélek: "Hogyan tölthetném az életemet olyan elmével, akinek az a szokása, hogy lop, hazudik, rágalmaz, aki soha nem marad egy helyen, és aki egymást követő születések sokaságában félrevezet engem - hogyan tölthetném vele életem hátralévő részét?"

"A Mester kifejti neki, én is elmagyarázom,

de újra és újra árt magának."

"Újra és újra elmagyarázza neki a Mester, miközben kegyelmét záporozza: "Nem jó, ha ezt teszed. Egy napon mindannyiunknak el kell hagynia ezt a világot." A Mester utasításai szerint én is (a lélek) elmondtam neki, hogy ne tegye ezeket a dolgokat, de nem hallgat rám. Még önmaga elpusztítására is képes."

"Nem adja fel a testi vágyat, nem adja fel a haragot.

A mohóság és a ragaszkodás sok szenvedést okoz neki."

Azt mondja a lélek: "Nem adja fel a testi vágyat sem a haragot, nem akar felhagyni a kapzsisággal és egyetlen szenvedéllyel sem." Öt szenvedély van, és mindegyik gyilkol bennünket. Az öt szenvedély közül azonban a két legerősebb a vágy és a harag, ezekről mondta Guru Nanak: "A vágy és a harag elemészti a testünket, amiképpen az aranyat marja szét a vegyi anyag."

A kapzsiság szintén veszélyes. Ha ennek hatására valaki becsapja a másikat, még azt sem látja, vajon akit becsapott, őhozzá tartozik, vagy idegen. Ezért mondja Guru Nanak: "Ne bízz a kapzsiban."

"Mindennap növeli vágyát a világi hírnévre

és nevének dicséretére."

Azoknak, akik el akarják érni a szellemiséget, bizonyos feltételeknek kell eleget tenniük. Fel kell hagyniuk a hírnév utáni vággyal. Ha magas beosztásban dolgoznak a világban, feledkezzenek meg róla, és fogadják el mások kritizálását és rágalmait. Azt mondja itt a lélek: "Az elme nem akar így cselekedni, nem akarja feladni a hírnév iránti vágyat. Ha azonban nem kész egyetlen vágyat sem feladni, hogyan térhetne vissza igazi otthonába?"

Paltu Sahib ezt mondta: "Mind a négy korszak tanúja annak, hogy a hívő lelket mindig támadták a világi emberek."

Guru Nanak mondja: "A világi emberek és Isten hívei soha nem fértek meg egymással."

A Mahatmák azt mondják, az egyik oldalon van a Mestered ajtaja, a másik oldalon ott a vallások területe. Egyik oldal mellett kötelezd el magad. Egy részről a Mester iránt vágyakozol, más részről világi dolgok után epekedsz. Egyet imádj tehát.

"Evésre, ivásra vesz rá, örömök élvezetébe kever."

A lélek most az elme rosszabb tulajdonságait sorolja fel. Azt mondja: "Nem akar felhagyni a szexuális élvezetekkel, és nem akar felhagyni a világi szórakozásokkal sem. Az imádat ösvénye felé sem lép."

A satsangi életének különböznie kell a világtól, valamint a világi emberekétől. Nem kell elhagynunk a világot, mert benne élünk, de legalább az életünknek különböznie kell a világi emberekétől. A Mindenható Isten választott ki bennünket arra, hogy imádatát végezzük. A satsangikat Isten választotta ki, ők az Ő eszközei azért, hogy mások megtanulhassák tőlük, hogyan kell végezni Isten imádatát. Ha javítjuk a jellemünket, ha eredményessé tesszük a meditációnkat, akkor a meditációnk édes illata kiárad otthonunkból, és hatni kezd a szomszédságunkban élő emberekre, majd mindenfelé, hogy ők is Isten imádatát végezzék.

"A Satguru, az Adakozó láttatja vele a Shabdot,

de ő nem fogadja el az ajándékot."

A Sant Satguruk, a Mindenható Isten könyörületes gyermekei eljönnek ebbe a világba, hogy a Shabd Naam ajándékát adják nekünk. Az elme azonban még csak el sem akarja elfogadni ezt az ajándékot. Azt mondja: "Majd meglátom, majd gondolkodom rajta." Nem akarja elfogadni azt a kegyes ajándékot, amelyet Isten akar átadni gyermekein keresztül. A Mester, Aki a Szeretet Alakja, a Mester, Aki a Naam Alakja, a Naammal jött (a világba). Az egyetlen, amit vár tőlünk, a Shabd Naam meditációja. Azt akarja, hogy amíg a testében van, emelkedjünk fel, és nyilvánítsuk ki magunkban a Naamot. Ő mindig árasztja ránk a kegyelmét, de az elmének engedelmeskedve a jiva folyton holnapra halogatja a mai munkát.

"Olyan gonosz, hogy nem engedelmeskedik a

rendelkezéseknek, és nem hagy fel a bajok előidézésével."

Most a lélek azt mondja: "Nem engedelmeskedik (az elme). Nem jön a Shabd Naam felé. Meghallgatott mindent, de utána fejét rázva ellenkezik."

"Amikor a poklok (Yama nagri) szenvedéseiről beszélek neki,

nem fél. Amikor Sat Lok boldogságáról szólok, nem hisz benne."

A lélek ezt mondja: "Amikor a pokol szenvedéseiről beszélek, amikor elmondom neki, ott a lelkeket úgy őrlik, mint a malomban a szezámmagot, hogy olajat nyerjenek belőle, és azt, hogy ott kell szenvednünk a születések egymásutánjában elkövetett tettekért, nem fél, ha hallja ezt. Ha pedig az Igazi Otthon boldogságáról beszélek, nem lesz izgatott, és nem is akar hallani róla."

"Meddig mondjam még neki? Egy kicsit

sem ért belőle, s én már kimerültem.

Mit tegyek? Orvosságra sem gondolhatok,

uralmam nincs fölötte.

Amit tenni kell, Radha Soami elvégzi. Senki más

nem képes erre."

A lélek így szól: "Sokszor elmagyaráztam neki (az elmének), de soha nem értette meg. Végül feladtam, és a Mesterre hagytam, amit tenni kell. Elmondtam Neki, ebben a világban nem látok senki mást, aki át tudná vinni a ladikomat."