Sant Kirpal Singh (1894-1974)

Kirpal Singh Pandzsábban, Sajjad Kasranban született 1894. február 6-án. Az egy életen át tartó Istenkeresés sok szufihoz, jógihoz és misztikushoz vezette el, de nem fogadott el senkit Gurujaként, amíg annak alkalmasságáról nem szerzett közvetlen bizonyítékokat. 1917-ben választ kapott imáira, amelyekben kérte, hogy Isten nyilvánuljon meg benne, és meditációiban egy szakállas ember alakját kezdte el látni, aki fényből volt. Nem ismerte fel ezt az alakot, de gondolván, hogy az Nanak Guru, folytatta meditációit. 1924-ben, amikor felkereste a Beas folyót, elirányították egy közeli ashramba, és ott, Baba Sawan Singh Ji személyében ugyanazzal az alakkal találkozott a fizikai síkon, akit meditációiban hét éven keresztül látott. A következő napon már meg is kapta a beavatást, és további életét a Surat Shabd Jóga gyakorlásának szentelte, a szellemi tudománynak, amit Baba Sawan Singh tanított.

Már fiatalon megházasodott, három gyereke lett, és magát és családját az indiai kormány köztisztviselőjeként dolgozva tartotta el. Munkája elismeréseként olyan magas posztra került, ami csak lehetséges volt egy bennszülött indiai számára, és 1947-ben vonult nyugdíjba, megnyerve mind indiai beosztottjai, mind angol felettesei szeretetét.

Huszonnégy évig ült Guruja lábainál, és nagyon gyorsan mélyre hatolt önmagában. A harmincas évek elején Baba Sawan Singh már az ő nevét említette meg azoknak, akik azt kérdezték, hogy van-e előrehaladott tanítványa; a harmincas évek végén megbízást kap a Gurmat Siddhant megírására, egy pandzsábi nyelvű, két kötetes szellemi klasszikus műre, amely Kirpál Singh kérésére Sawan Singh neve alatt jelent meg. 1939-ben Mestere felkérte, hogy a rendszeres havi beavatáskor 250 személyt avasson be - ami egy példa nélkül álló megtiszteltetés volt Sawan Singh tanítványai között, és egyike a hagyományos módoknak, amivel a Mester jelzi az utódja kilétét. A harmincas és negyvenes évek folyamán rendszeresen tartott satsangokat Lahoreban és Amritsarban, és gyakran tartott előadásokat úgy, hogy Mestere mellette ült; ahogy mondani szokta: "Beszéltem a Mesteremhez, és az emberek örültek!" A tény az, hogy ő tartotta az utolsó satsangot Dera Baba Jaimal Singhben - Guruja ashramában, Beasban - még Baba Sawan Singh életében, 1948. március 29-én. Pont három nap múlva (a Mester halála előtti napon, április 2-án) megkapta a szemek által a szellemi erőt, ami igazolja az erő folytonosságát és lehetővé teszi annak átadását egyik embertől a másikba; előzőleg, 1947. október 12-én Mestere már közölte vele, hogy ő lesz az utóda. Ekkor könyörgött Sawan Singhnek, hogy maradjon még a fizikai alakjában, és adjon továbbra is parancsokat; de ez az ima nem talált válaszra, és Ő eltávozott az élők sorából. Kirpal Singh akkor nehéz szívvel elment a Himalájába, Rishikesbe három közeli tanítvánnyal (egyikük Bibi Hardevi volt, akit még Sawan Singh bízott meg azzal, hogy gondoskodjon Kirpal Singh fizikai jólétéről), és az ezt követő öt hónapot majdnem folyamatosan szamádhiban, vagyis Istenben való felolvadásban töltötte.

Ezen időszak alatt egy sadhu vagy a világról lemondó személy hagyományos életmódját folytatta, turbánját levetve hagyta haját szabadon lógni (amit születése óta nem vágott le szikh szokás szerint), és egy egyszerű, fehér dhotit viselt. Ez idő alatt találkozott az akkor kilencvenes éveit taposó Maharishi Raghuvacharyával, aki közeli barátjává és tanítványává lett. Maharishi, aki az aszrális síkba megerőltető ashtang Jóga gyakorlatokkal hatolt be, ideértve a pránajámot stb.,, azonnal felismerte, hogy valóban nagy lélekkel találkozott, és felkelt tanítványai köréből, ahol ült, meghajolt Kirpal Singh előtt - így mutatván meg mindkettejük nagyságát. Kirpal Singh a maga részéről viszont Raghuvacharyát mindig tisztelettel kezelte, még ha ez utóbbi mindenkinek el is mondta, hogy Kirpal Singh a Guruja. Raghuvacharya 1971-ben, 115 éves korában halt meg; pandit, vagyis szankszrit hittudós, ugyanakkor nagy jógi is volt, és e két óriást, Kirpal Singhet és őt együtt látni feledhetetlen élmény volt.

Végül, miután kiürítette a szellemi extázis poharát, és eggyé vált az Atyával, parancsokat kapott belülről: "Menj vissza a világba, és hozd vissza gyermekeimet Hozzám." Visszatérve az épp függetlenné vált Indiába, amely még mindig szédült Pakisztán elszakadásának megrázkódtatásától, és a hihetetlen szenvedéstől, ami ezt követte, egyenesen Delhibe ment, ahová áradtak a pandzsábi menekültek, és ott kezdett el dolgozni. 1951-re a külvárosban megalapította a Sawan Ashramot, ahol a satsangokat ötezer vagy még több lélek látogatta. Munkája tovább növekedett - egyik fejlemény követte a másikat - 1955-ben az első külföldi körútján több hónapot töltött az Egyesült Államokban és Európában. Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen nagyságú Szent meglátogatta Nyugatot, és az első eset, hogy ott a Surat Shabd Jógát a tanítás egy hiteles Mestere fejtette ki és magyarázta el. 1955-ben a keleti gondolatok és szellemi gyakorlatok mélységének és jelentőségének elismerése, ami most oly általános, még alig kezdődött meg; Ő ezeket az alapelveket tökéletes egyszerűséggel és világossággal tálalta egy olyan közönségnek, amely alig volt jártas a keleti gondolkodásban. E körút eredményeként nyugatiak százai kaptak beavatást, és kezdték követni a Sant Mat Ösvényét. Tanítványok alkotta kis központok alakultak, és képviselőket ruháztak fel azzal a joggal, hogy közvetítsék a beavatási útmutatásokat az új keresőknek az Ő távollétében (az Ő megelőző szentesítése után). A beavatottak száma elkezdett folyamatosan növekedni.

Indiában a munka továbbra is gyors ütemben nőtt, mivel a Mester híre egyre szélesebb körben elterjedt, mint olyan szent emberé, aki valóban megélte azt, amit prédikált, és aki teljesítette, amit az írások mondanak. 1957-ben megválasztották a Vallások Világszövetségének elnökévé, mely tisztségét 1971-ig megtartotta, amikor négy Világ Vallásainak Konferenciája után lemondott, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az irányban semmi több nem érhető el. 1962-ben kitüntette a Jeruzsálemi Szent János Rend és a Máltai Lovagrend szellemi és humanitárius munkájáért; ő volt az első nem keresztény a történelemben, aki ebben a megtiszteltetésben részesült. Ebből az alkalomból Nehru miniszterelnök magához hívatta, hogy kifejezze személyes elismerését; hosszan beszéltek egymással, és a Mester nem hivatalos, ugyanakkor bensőséges kapcsolata India miniszterelnökével megkezdődött. (Számos alkalommal tanácsot adott mind Shastri, mind Indira Gandhi miniszterelnököknek, és azok válaszképpen üdvözölték a különböző konferenciákat, melyeken ő elnökölt.)

1963-ban tette meg második világ körüli útját, ez alkalommal a Világ Vallásai Szövetségének elnökeként; találkozott nemzeti és vallási vezetőkkel az azok diktálta feltételek alapján, alkalmazva a szeretet gyógyító evangéliumát a gyakorlati politika igen tüskés világában. Találkozott VI. Pál pápával, a Keleti Ortodox Egyházak patriarchájával és több európai királyi és kormányzó személyiségével minden szinten; és hangoztatta előttük az emberiség egységének gondolatát. Az ezen a szinten folytatott munkája mellett továbbra is beavatott keresőket a Sant Mat Ösvényébe.

Ahogy a mű növekedett Nyugaton, egyre több igazságot kereső vágyódott leülni a Mester lábaihoz Indiában. Az első nyugati, aki Sawan Ashramban tartózkodott hosszabb ideig, Rusel Jaque volt; 1959-ben tett hat hónapos látogatásáról való beszámolója (Gurudev: Az együttérzés Ura) másokat is bátorított arra, hogy eljöjjenek, és a saját szemükkel lássanak. És valóban - először kevesen, aztán többen, míg a hetvenes évek elejére az ashramban majdnem mindig voltak nyugatiak három héttől hat hónapig terjedő időszakokban. Halálának évében ez a szám rakétaként az égbe szállt, mivel Ő, tudván hogy elmegy, megnyitotta a kapukat, és egy általános meghívót adott ki minden nem indiai tanítványának, hogy látogassák meg 1974 februárjában az Emberiség Egységének Világkonferenciáját.

Kirpal Singh sokoldalú küldetésének egyik végső momentuma a Manav Kendra, vagyis az Ember Központ megépítése volt Dehra Dunban, a Himalája lábainál. A központot úgy tervezték, hogy végül anyagilag önálló legyen, és földművelési példaként szolgáljon a térségben élő parasztoknak - hagyományos indiai módszereket párosítva a tudományos szakértelemmel. Magába foglalt volna egy ingyenes kórházat, egy ingyenes általános iskolát, egy idősek otthonát, lehetőséget a nyelvtanulásra, és egy könyvtárát az összehasonlító vallástudománynak és miszticizmusnak, kiegészítvén a beavatás ezoterikus útmutatásait, illetve az "emberré formáló" programot, ami a létesítmény magvát jelentette volna. 1970 és 1971 folyamán a Mester személyesen napi tizenkét órát dolgozott, hogy Manav Kendra megépülhessen és működhessen.

1972. augusztus 26-án indult el a Mester harmadik és utolsó világ körüli útjára. Ezúttal több ezres tömegek üdvözölték, többségben fiatalok, akiket az elmúlt néhány évben avattak be. Habár a Mester teste a hanyatlás jeleit mutatta, és különleges életereje és életkedve végül csökkent, mindazonáltal a körút során napi tizennégy-tizenöt órát  szorított munkára, számtalan előadást tartott, emberek ezreit fogadta magánbeszélgetésekben, és több, mint kétezer embert avatott be, mielőtt az utazás véget ért.

Sant Kirpal Singh küldetésének külső csúcspontja az Emberiség Egységének Konferenciája volt, halála előtt hét hónappal. A konferenciára kétezer küldött jött el - vallási és politikai vezetők Indiából és a világ minden részéből – és hozzávetőlegesen ötvenezer magánszemély. Az egységért való utolsó nagyobb erőfeszítését Hardwarban, Kumbha Melában hozta meg, ahol 1974. április 2-án sadhuk és szent emberek hatalmas tömegét hozta össze a Nemzeti Konferencia platformján, kötelezettséget vállalván, hogy együtt dolgoznak a vallási viszályok megszüntetésére, és a szegény emberek gazdasági felemelésére Indiában. Ez volt az első alkalom India ismert vallási történelmében, hogy valaki képes volt rávenni a hagyományosan független sadhukat, hogy egyesüljenek egy közös jó érdekében; ahogy Ő később megjegyezte: "Nagyon nehéz volt őket összehozni."

A Mestere tiszteletére tartott nagy Bhandarán, július végén avatott be utoljára, megadván a Naamot több mint ezer pályázónak. Pár nappal később, augusztus 1-én beszédet intézett az indiai parlament üléséhez, a parlament tagjainak kérésére - ez volt a történelemben az első eset, hogy egy szellemi vezetőt felkértek, hogy beszéljen a parlamentben. Három héttel később (egy rövid betegség után, mialatt továbbra is megosztotta a szeretet, a kegyelem és a szellemi bátorítás pillanatait a nyugati tanítványok egy kicsiny csoportjával a nyilvánvalóan növekvő fájdalom ellenére) teljes tudatossággal kilépett testéből. Utolsó szavai a tanítványai iránti szeretetet és törődést sugározták. Élete ékesszóló tanúsága annak, hogy a próféták korának nincs vége; hogy még mindig lehetséges az emberi lények számára megtalálni Istent és tükrözni az Ő akaratát.

 

Russel Perkins