a Mesterek ösvénye
Bhajan éneklés alatt tartott beszéd,
1992. január 12., Bombay
"Kik a legszerencsésebbek? Csak azok, akik képesek arra, hogy Isten dicséretét énekeljék - ők a legszerencsésebbek." Mikor énekelhetjük Isten dicséretét? Csak akkor, ha Ő elfogadott, csak ha kedvel bennünket.
Ezeket a bhajanokat sokszor volt alkalmam énekelni szeretett Mesteremnek, és Ő nagyon kedvelte azokat a bhajanokat, amiket énekeltem Neki. Amikor azt énekeltem, "Ó Mester, nincs parányi hatalmam sem fölötted", azt válaszolta: "Nem, ne mondd ezt, mert ahogyan a Mesternek hatalma van a tanítvány fölött, úgy nyer hatalmat a tanítvány a Mester fölött, ha szereti Mesterét, és ha önmagába lép."
Nagyon szerencsés voltam, hogy bhajant énekelhettem Neki. Ma csak az Ő kegyelmének köszönhetően hallgathatom a bhajanokat, amiket énekeltek. De az öröm, amit az jelentett, hogy bhajant énekelhettem Neki, nem jön többé vissza, mert ha egy tanítvány nem ülhet Mestere előtt, és ha nem énekelhet Neki bhajanokat, nem részesül abban a kegyelemben, örömben és élvezetben, amit akkor élhet át, ha alkalma van a Mester előtt énekelni. Csak azok ismerik fel, mennyit veszítenek azzal, ha nem látják személyesen a Mestert, és nem ülhetnek előtte amíg a testében van, akik belépnek önmagukba.
Most tehát, énekeljétek el a bhajanokat, de mielőtt énekeltek, mondjátok meg, melyik oldalon található a bhajan, amit választottatok, hogy a többiek is énekelhessétek veletek együtt a refrént.
Miután a Likhan Valya Tu Hoke kezdetű bhajan elhangzott - "Sorsok írója, írd a szívembe kegyesen a Mester iránti szeretetet" -, Sant Ji hozzáfűzi:
Rendkívül hálás vagyok az isteni Sawan és Kirpal Mestereknek azért, mert lehetőséget teremtettek arra, hogy dicséretüket énekelhettük. Ezt a bhajant, ami most hangzott el, gyerekkorom óta éneklem, mielőtt még találkoztam volna a Mesterrel. A mindenható Istennek énekeltem ezt a bhajant, aki mindenütt jelen van, és korlátlan hatalmú. Bár nem láttam Őt, a szívemben mégis mindig ott volt az az érzés, hogy elvesztettem valamit, valamit, amit a lelkem keres. Amikor azonban a világ irányában kezdtem közömbössé válni, csukott szemmel üldögéltem, és a padlón aludtam, apám elkezdett nagyon aggódni értem. Odajött hozzám, és azt mondta, annak idején elhívta hozzám a punditot, aki aranytollal a nyelvemre írta az "Om" szót. Mindezt érted tettem, mondta, és most nem szólsz hozzám egy szót sem? Ez az oka annak, hogy (ebben a bhajanban) arról szóltam, nem akarom, hogy az "Om" szót írják a nyelvemre, a nyelvemen a Mester iránti szeretet legyen felírva.
Gyerekkorom óta így imádkoztam: "Légy kegyes, és írd a két kezembe a Mester seváját. Írd a homlokomra a Mester fényét, és szemembe a Mester darshanját. De ne írd a homlokomra a Mestertől való elválasztottságot." Amikor a mindenható, mindenütt jelen lévő Isten eljött hozzám Kirpal isteni alakjában, attól a pillanattól kezdve mindig arra utalt, hogy el fogja hagyni ezt a világot. Így könyörögtem: "Írj bármit a sorsomba, csak a Mestertől való elválasztottságot ne írd fel".
Aki egészséges, nem ismeri a beteg ember fájdalmát. Csak az ismeri az elválasztottság kínját, akit elválasztottak attól, akit szeret. Minden bhajan, amit énekeltetek, nagyon kedves volt. Csak az Ő kegyelmének köszönhetően énekelhettük el őket. Most tehát mindannyian a Rá való emlékezésben üljetek. Szemünket lehunyva keressük Őt, a mindenható Istent, akinek a dicséretét énekeltük. Csak Őt lássuk.