a Mesterek ösvénye
Nanak mondja: „Naponta százszor feláldozom magam a Mesterért.” Mondanál néhány példát arra, hogyan áldozhatnánk fel magunkat a Mesterért?
Tegyetek meg mindent, amit a Mester mond. Akkor nem is merül fel a kérdés, hogyan áldozzuk magunkat a Mesternek naponta százszor. Naponta milliószor is odaadhatjuk magunkat. Áldozd a vagyonodat, a testedet, az elmédet, mindenedet a Mesternek, és így szentelsz Neki mindent. Mégis, mi történik? Mi, emberek feláldozzuk a vagyonunkat a Mesternek, de alig akad olyan, aki elég szerencsés ahhoz, hogy az elméjét adja oda Neki. Amikor az elménket feláldozzuk a Mester lábánál, minden gondunk megszűnik, mert minden gonoszság gyökere az elméből ered. A feleség odaadhatja testét férjének, de az elméjét soha. Ugyanígy, mi is odaadhatjuk a testünket a Mesternek, de az elménket nem adjuk oda, ezért nincs hasznunk a Mester jelenlétéből.
Aki elért valamit ezen az Ösvényen, csak úgy érte el azt, hogy önmagát áldozta fel a Mesternek. És amit a Mesternek fel kell áldoznunk, az az elménk, mert az elme az egyetlen fal a Mester és miközöttünk.
Gyakran mondom, hogy mindig olvassátok el, és énekeljétek a tökéletes Mesterek bhajanjait, mert a tökéletes Mesterek által írt szavak a saját Mesterükért való lemondással és az irántuk való vágyódással telítettek, és ebből nagyon sok válik a hasznunkra. Az idézet, amit Guru Nanaktól vettél, akkor íródott, amikor Guru Nanak a Mesternek szentelte magát, és felismerte azt, hogy a Mester tulajdonában van az az erő, amivel sok embert egyetlen pillanat alatt Istenné változtathat.
Ha a Szent Satguruk történetét olvassuk, láthatjuk, csak azért kapták meg Mesterüktől a szellemiség koronáját, mert önmagukat áldozták fel Nekik. Mesterük őbennük lakozva, minden bőséggel és gazdagsággal megáldotta őket csak azért, mert áldozatot hoztak, és egyszerűek maradtak.
Mindig mondom azt is, amíg Daswan Dwart el nem éritek, ne írjatok szellemi énekeket, mert szavaitokban, azokban a bhajanokban vagy énekekben nincs meg a lemondásotok, áldozatotok vagy meditációtok éltető árama. Ezért ezeknek a szavaknak nincs hatása azokra az emberekre, akik olvassák vagy hallják bhajanjaitokat. Mert ami a szívekben lakozik, ugyanazt hordozzák a szavak. A szívetekben vágy, harag, mohóság, kötődés és egoizmus van, és mivel ezeknek a szenvedélyeknek a tüze ég bennetek, arra is ugyanezek a szenvedélyek fognak hatni, aki olvassa vagy elénekli a bhajanotokat.
Guru Nanak készített egy kövekből és kavicsokból álló ágyat, amelyen tizenegy évig meditált. Éhségtől és a szomjúságtól szenvedett, magát a Mesternek áldozta. Csak ekkor ismerte fel a mindenható Urat. De még ennyi (áldozat) és annyi meditáció után is mit olvashatunk írásaiban? Azt mondja Guru Nanak: "Ó, Uram, (a szavak) ismétlésével, vezekléssel és teljes önmegtartóztatással sem ismertem fel semmit. Szegény voltam, még azt sem tudtam, mi a seva értéke és módja. Nanak mondja: súlyos karmáim vannak. Imádkozom hozzád, hogy óvd meg becsületemet, mert lábadnál találtam menedéket."
Egyszer egy nyugati ember Sawan Singh Mestertől kapott beavatást. A beavatás másnapján megírta Sawan Singh Mesternek, hogy semmilyen tapasztalást nem nyert, és nem halad előre. Sawan Singh azt mondta: "A nyugati emberek - a legtöbben közülük - nem fordítanak gondot arra, hogy keményen dolgozzanak, és erőfeszítéseket tegyenek valamiért, mindig az eredményre vágynak anélkül, hogy megdolgoztak volna érte."
Guru Nanak tizenegy évig ült kőből és kavicsból készült ágyán, és meditált. Éhség és szomjúság gyötörte, elszenvedte a világi emberek bírálatát és gúnyolódását. Sok ember kísértetnek hívta, mások démonnak. Nagyon csúnya szavakkal illették őt. De még akkor is, amikor ilyen sokat szenvedett, mit mondott Mesterének? Így szólt hozzá: "Ó, Mester! Én nem tettem semmit! Semmire sem voltam képes. Minden ami történt, csak annak köszönhető, hogy menedékre leltem lábadnál, és Te kegyelmet záporoztál rám."