a Mesterek ösvénye
A sevadaroknak tartott beszédből,
Shamaz Retreat, 1985. május 8.
Annak, hogy miért írok olyan sok új bhajant, az az oka, hogy veletek emberekkel megértessem ezeknek a bhajanoknak a segítségével, ki a Mester, és milyen alázat fejlődik ki azokban, akik a Mestert kinyilvánítják magukban. A Mesternek az a tanítványa, aki befelé lép, és ott mindent megvalósított, bűnösnek érzi magát a Mester előtt, és a Mester előtt mindig bűnösnek és vétkesnek mondja magát.
A nyelvet (amelyen a bhajanok íródtak) nektek embereknek nehéz olvasni, de azt hiszem, ez a nehézség voltaképpen áldás, mert azzal, hogy megpróbáljátok elolvasni és elénekelni a bhajanokat ezen a nyelven, egyre többet és többet gyakoroltok majd, és egyre többet és többet fogtok olvasni. Végül később érzéseitek is hasonlóvá válnak (azokhoz az érzésekhez, amelyekben a bhajanok íródtak), és ugyanazt az alázatot fogjátok tapasztalni magatokban.
Rítusokat és szertartásokat végeztem, és a bhajanokban semmit sem mondtam, aminek mendemonda lenne az alapja. Azokról a dolgokról próbáltam beszélni, amelyeket megtapasztaltam és megcselekedtem. Remélem tehát, hogy amikor satsangot tartotok vagy más alkalommal, amikor világi munkáitokkal foglalatoskodtok, legalább egy-két sorára emlékeztek annak a bhajannak, amelyet könnyebben megjegyeztetek vagy erre alkalmasabbnak találtatok, mert ez sokat segít a meditáció végzésében. Az egyik bhajanban azt mondtam: "Csak akkor szabadulsz meg Yama csapdájából, ha a Mester bhajanjait énekeled." Ha szerettek valakit, annak szavai maguktól jönnek ajkaitokra. Nem szükséges erőfeszítést tennetek azért, hogy emlékezzetek azoknak a szavaira, akiket szerettek, hiszen tudjátok, a mérleg nyelve arrafelé billen, ahol nagyobb a súly. Ugyanígy, ha emlékeztek a Mesterre, illetve a Mester szavaira és kijelentéseire, akkor a Mester szeretete magától fog fejlődni bennetek.
Igazi szeretet és igazi alázat csak akkor születik bennünk, ha befelé lépünk. Kívül nem tudunk valódi alázatot és szeretet kifejleszteni magunkban, mert nem tudhatjuk, mikor csap be az elménk. Gyakran mondtam, ha van egyáltalán ellenségetek a világban, az egyedül az elménk. Kegyelmet záporozva ránk, Isten először emberi testet adott, azután még több kegyelmet záporozva a Mesterek és Szentek társaságába vitt. A Mester kegyelméből kaptuk a Naam beavatást, és most, hogy Ő tart a karjában minket, fejlődünk a szellemiségben. A szellemi fejlődésnek ezen az ösvényén ha van egyáltalán akadály, az az elménk. Minden más akadályt könnyedén eltávolíthatunk, de ez az egyetlen, ami köztünk és a Mester között áll. Ha nem távolítjuk el ezt az akadályt, akkor nem fejlődhetünk a szellemiségben.
Arról is beszéltem azonban, hogy a Simran és a Shabd ereje nem kisebb, mint az elméé. A tanítványnak mindig a Mester segítségével és erejével kell végeznie teendőit, mert a Mester, aki a beavatást adta, mindig vele van. A tanítvány soha nem gondolhatja azt, hogy a Mestere, aki beavatta őt, különbözik, vagy távol van tőle. A Mester sohasem távolodhat el a tanítványtól. Mindig tanítványában lakozik. Addig, amíg az érzékszervek és az elménk örömeire vágyunk, a fátyol mögött ül, de amikor minden élvezettől megszabadulunk, és amikor már nem kötődünk azokhoz, akkor felemeli a fátylat, és olyan tisztán láthatjuk őt, akár a saját tükörképünket.