6. Kinek az imádatát végezzük?

Bhajan éneklés alatt tartott beszéd,

1987. október 1., Rajasthan

Amikor ez a hang elhagyja ajkainkat, és ugyanez árad ki a szívünkből, azaz, amikor az van bennünk, hogy a Mesterünk mindenütt ott van, a vizekben, a földön és az égen, amikor azt érezzük, létezett kezdetben, létezik a jelenben, és létezni fog a jövőben is, amikor felismerjük, hogy Ő az egyetlen támaszunk, az Ő védelmében ébredünk és térünk nyugovóra, bármi történik ebben a világban, az Ő támogatásával történik, és az Ő védelmén kívül nincs semmi más ezen a világon – amikor felismerjük ezt a szívünkben, és ennek adunk hangot, akkor nyilvánítja ki Magát bennünk teljes dicsőségében a Mester, akitől a beavatást kaptuk, és aki bennünk lakozik. A beavatás alkalmával Shabd-alakjában a Mester már bennünk van, de ha nincs bennünk igaz szeretet és áhítat iránta, ha nem szeretjük Őt őszintén, nem jelenik meg előttünk. Amikor a gyermek játszik, az édesanyának nincs gondja rá, de amikor a gyermek abbahagyja a játékot, és anyja után sír segítségére vágyva, az édesanya azonnal felhagy munkájával, és gyermekéhez siet. Ugyanígy, amikor felhagyunk azzal, hogy a világtól várunk támaszt, és élvezetekbe, örömökbe merülünk, és Istentől csak Őt magát kérjük - amikor már csak a mindenható Isten imádatát végezzük, aki bennünk lakozik -, akkor a mi gyönyörűséges és szeretett Urunk sem tud ellenállni, Ő is otthagyja minden munkáját, amivel éppen foglalatoskodik, és a megmentésünkre siet. Kinyilvánítja magát bennünk.

A Mestere iránt érzett háláját egy tanítvány írásaiban vagy cselekedeteivel tudja csak kifejezni. Ezekben a bhajanokban megpróbáltam szeretett Kirpal Mesterem iránti hálámat kifejezni. Ami a szívben, az az ajkon vagy a toll hegyén. Ezekben a bhajanokban megpróbáltam elmagyarázni, milyen hatalmat jelentett a szeretett Úr, a legfőbb Atya, Kirpal, és kegyelme hogyan tett mindent lehetővé.

Azt is megpróbáltam érzékeltetni, hogyan válik egy tanítvány alázatossá, nagyon kicsinnyé, amikor felismeri Mesterét, amikor a Mester kinyilvánítja benne Önmagát, és hogyan válik az ilyen tanítvány számára a Mester magasztossá. A Mester valóban a legmagasztosabb, legfennköltebb lény, de a tanítvány csak akkor válik alázatossá, amikor felismeri Mesterét, amikor a Mester kinyilvánítja magát benne, mert ekkor látja a Mester valódi dicsőségét. Amíg a Mester alakja nem jelenik meg bennünk, intellektusunk tisztátalan marad, távlataink pedig korlátoltak. Korlátolt látásmódunkkal csak kis részét foghatjuk fel a Mester dicsőségének.

Swami Ji Maharaj elmondta, hogyan kell elmennünk Mesterünk ajtajához, és sírnunk a Mester előtt. Azt mondta: "Ahogyan a koldus zörgeti az ajtókat alamizsnáért, ugyanúgy kell a Mesterhez járulnunk."

A koldus ajtóról ajtóra jár, nem megy oda az emberekhez, hogy megkérdezze tőlük, adnak-e neki valamit vagy sem. Nem támaszt feltételeket a nemes lelkű embereknek azzal, hogy megáldja őket vagy Isten nevében könyörög hozzájuk, ha adnak neki valamit. Az ő dolga az, hogy ajtóról ajtóra járva, az embereket Isten nevében késztesse (adakozásra), megáldja őket Isten nevében, az ajtóban várjon a ház népére, és elfogadja tőlük azt, amit adni kívánnak neki.

A ház urának döntésétől függ, ad-e valamit a koldusnak, ha igen, mennyit és mikor. A koldus nem szabhat feltételeket. Nem mondhatja azt, kérlek, siess, már így is elkéstem. Az ő dolga mindössze az, hogy az ajtóhoz menjen, és várakozzon ott csendben és türelmesen anélkül, hogy bármiféle eredményt elvárjon. Tudja, a ház ura az adakozó, és akkor ad, amikor akarja, azt adja, ami neki tetszik. Ezért jár ajtóról ajtóra a koldus - van ahol megszánják, de akad olyan hely is, ahol nem kap semmit sem.

Ugyanígy, amikor a Mester ajtaja elé ülünk, az elménknek a koldushoz hasonlóan kell cselekednie. Amikor a Mesterhez megyünk, nem szabad feltételeket szabnunk, nem mondhatjuk Neki, elvégzem a meditációdat vagy követni foglak, ha meggyógyítasz vagy állást biztosítasz a számomra. Úgy kell odamennünk, mint a koldus, le kell ülnünk a Mester ajtaja elé, és türelemmel, szeretettel elvégezni azt a munkát, amit adott nekünk. A Mester dolga az, hogy eldöntse, mikor árasztja ki kegyelmét ránk. Nem kérdezhetjük, nem mondhatjuk Neki, Mester, kérlek, siess; vagy: miért nem adsz hamarabb. Ő a legmagasztosabb adakozó, és Ő tudja, mennyit adhat elvégzett imádatunk szerint.

Swami Ji Maharaj mondja: "Kedveseim, sajnálom, hogy ti emberek, nem változtattátok elméteket a kolduséhoz hasonlóvá. Ez az oka, hogy nincs hasznotok abból, nem válik előnyötökre az, ha a Mesterhez mentek."

Tudjátok, mit cselekszünk, amikor eljutunk a Mesterhez? Elmegyünk a Mesterhez, meditálunk, de rendszerint mindig marad bennünk valamilyen vágy, amit szeretnénk, ha teljesülne. Vagy azt kívánjuk, ne legyenek egészségi problémáink vagy azt, legyen világi vagyonunk, de soha, egy alkalommal sem ismerjük fel, ki az, aki megteremti ezeket a vágyakat. Tudjátok, ki teremti meg ezeket a vágyakat? Az elménk. És kit kérünk arra, hogy teljesítse ezeket a vágyakat? Azt akarjuk, hogy a Mesterünk teljesítse azokat. Amikor tehát azt kívánjuk, hogy a Mesterünk teljesítse a vágyakat, amiket az elménk megteremtett, gondoljátok csak meg, kinek az imádatát végezzük. A mindenható Isten imádatát végezzük a lélek megszabadításáért? Vagy olyan imádatot végzünk, ami az elménknek kedves?

Nem értjük meg, hogy a Mester Shabd-alakja, aki bennünk van, mindenről tud, és megad bármit, amire szükségünk van. Ahelyett, hogy a Shabd Mesterben hinnénk, mindig azokat a dolgokat igyekszünk elvégezni és követni, amiket az elménk diktál. És ahelyett, hogy az elménk fölött uralkodnánk úgy, ahogyan a Mester tanácsolja, arra próbáljuk rávenni a Mesterünket, amit az elménk mond. Hogy lehetnénk akkor sikeresek? A Szentek és a Satguruk nem úgy cselekednek, ahogyan az emberek. Ők kinyilvánították magukban a Mester Shabd-alakját, és bármi történik velük a Mester akarata szerint, boldogan elfogadják azt. Nem hagyják, hogy az elméjük valamilyen vágyat teremtsen bennük, és nem kérik arra a Mesterüket, hogy az elméjük vágyait teljesítse.

Szünet, egy másik bhajan eléneklése után.

Köszönetet mondok az isteni Kirpalnak, aki megadta annak áldott lehetőségét, hogy dicséretét énekeljük.